A bennünk élő bölcsesség

Mi a bölcsesség? A bölcsességről talán az jut eszünkbe, hogy ez a tudás egy mélyebb formája. Azt gondoljuk, a bölcsesség nem egy egyszerű gondolat, hanem ennél több, egy olyan gondolat, ami valamilyen igazságot fejez ki, jelentősége van, értelme van számunkra az adott helyzetben.

Mi a bölcsesség forrása? Valamilyen tudás, tapasztalat. A bölcs ember tud valamit a világról, másképp tud hozzászólni, tudja mi a lényeg az adott helyzetben. Útmutatást tud adni.

A modern nyugati ember a bölcsességet kívül keresi. Szeretné elolvasni egy könyvben, meghallgatni egy előadáson, tanácsot kapni valakitől. Meg akarja érteni és ezáltal bölccsé válni.

A civilizációnkban több ezer éves története van a helyes életszemlélet keresésének. Madách Ember Tragédiája, Goethe Faustja is az igazságot kereső ember története. Vallások, eszmék, rendszerek váltották egymást, háborúk folytak egy-egy igaznak hitt ideológia győzelméért, amiről azt gondolták, ez lesz az igazság, a megoldás az egyéni és a társadalmi bölcsességre. Mégis a civilizált ember örök kereső maradt, és állandó feszültségben él. Vágyai és a valósága nincs összhangban.

A modern lélektan két orvos, Freud és Jung, bécsi találkozásából születik meg alig száz éve. Freud szerint a modern ember neurotikus, mert az ösztönei nincsenek összhangban a civilizáció követelményeivel. Freud szerint ez elkerülhetetlen és univerzális. Az ember feladata az alkalmazkodás, állatias eredetű létének kultúrához igazítása. Jung egy idő után más elméleti alapra helyezkedik, azt állítja, feladata túlmutat azon, hogy beilleszkedjen, életfeladata valójában saját egyéni lelki egészének kibontakoztatása a világban.

A két elmélet egészen máshová vezet az önismeret céljában is. Freud szerint a bennünk élő valóság, álmok, intuíciók csak abból keletkeznek, ami nem illik a bele a tudatos életünkbe. Az elfojtások, a gátolt részeink vannak a tudattalanban, ami nem felel meg a társadalmi elvárásoknak. Jung szerint viszont a tudat és a tudattalan közötti kapcsolat átfogóbb. A tudattalan részben az árnyékot tartalmazza, ami nem más mint az elutasított felünk, ez lényegében a freudi tudattalan. Ugyanakkor a tudattalan ennél sokkal több. A tudattalanban egy mély átfogó emberi tapasztalat van jelen, az átalános emberi lét, amivel kapcsolatban állunk. Ebben az értelemben a tudattalan nem csak azt mutatja meg, amit letagadunk önmagunkból, hanem egyetemes bölcsességek határtalan forrása is számunkra, az emberiség többezer éves tudása, bölcsessége. A társadalomban megvalósított én és az ezzel szemben álló letagadott árnyék mögött egy tágabb lelki valóság, a mély-én, a valódi belső középpontunk van.

Jung az első, aki a pszichológiában a mély énnel kapcsolatban belső vezetettségről beszél. Hasonlóan gondolkodik, mint a misztikusok keleten és nyugaton, pl az atman vagy a szentlélek kapcsán. Nem csak misztikus irányzatok, de tudományos kutatások is igazolni látszanak Jungot, pld patkányok vizsgálata során kiderült, hogy az a patkány, amelyik szülei korábban már megoldottak egy adott labirintust, sokkal hamarabb találja meg a megoldást ugyanabban a labirintusban. A kollektív tapasztalat öröklődik és összegződik, tehát létezhet bennünk egyéni életünkön túlról érkező tudás, konkrét ismeret.

A hatvanas évekig a pszichológia fő irányzatai mind a külső segítségre helyezik a hangsúlyt, amikor a terapeuta, mint egy külső bástya, támogatja, tereli a lelki fejlődés folyamatát. Rogers, a humanisztikus pszichológia megalapítója az, aki megfordítja mindezt. Szerinte a hozzá forduló embereknek nem elsősorban útmutatásra van szükségük a fejlődéshez, problémáik megoldásához, hanem egyszerűen elfogadásra. Rogers szerint, ami hiányzik az embereknek az az, hogy önmaguk lehessenek. Az elfogadást megérezve végre megengedhetik maguknak, hogy érezzék a valóságot, azt, akik valójában. Így saját maguk fedezik fel miben vannak, hol akadtak el, és merre menjenek tovább. MacAdams szerint a terápiás hatás nem más, mint az, hogy az egyén saját maga képes egy működőképesebb narratívát alkotni saját életéről. A humanisztikus felfogás szerint megvan bennünk a belső erőforrás a megújuláshoz.

Valóban van bennünk egy belső bölcsesség, ami irányt adhat életünknek? Ha igen, hogyan lehetünk vele kapcsolatban? Egyáltalán miért veszítjük el ezt a kapcsolatot?

Itt érdemes még egyszer visszatérni a bölcsesség fogalmához. A mély énünk, vagy az intuitív énünk nyilvánvalóan nem rendelkezik konkrét információkkal a világról. Van egy olyan tudás, amit megismeréssel, tanulással szerzünk meg a világról. Tudjuk, hogy ez az a betű, vagy ez a zsákutca kresz tábla. És van egy másik fajta tudás, amikor egyszerűen tudom, hogy ez most jó, vagy nem, ez vonzó számomra, ez pedig nem. Ez valahogy mélyebbről jön. Elindulok valami felé, vagy nem érzek energiát benne. Ez a bölcsesség leginkább a viszonyom a világhoz és magamhoz. Egy iránytű. Amikor tudom mi a dolgom, mit kell tennem, mi az én viszonyom valamihez.

Mi lenne, ha ezt követnénk? És hol veszítjük el ennek a követését?

Freud azt gondolja, hogy a modern ember nem lehet nem neurotikus, mert civilizáltnak kell lennie, ezért nem engedheti szabadon önmagát. A civilizált viselkedés és a belső szabadság Freud világképében kizárja egymást.

Malinowski, aki Freud kortársa volt, több évet töltött egy törzsi társadalomban, és ott végzett kutatásaival cáfolja Freud következtetését. Malinowski szerint a Freud által leírt neurotikus problémák léte egyáltalán nem szükséges, nem univerzális, hanem kultúra függő, a modern civilizáció terméke. A Trobriand szigeteken élő emberek kultúrája egészséges lelki fejlődést tesz lehetővé, a felnőtt emberek boldogok, és mentesek a civilizáció lelki betegségeitől. Malinowski szerint a modern ember azért veszíti el a boldogságot, mert a kultúra követelményei egészségtelenek. Túlzottan merev, követelő, elnyomó légkört teremt. A Trobriand kultúra viszont lehetővé teszi, hogy az emberek lelki problémák nélkül éljenek, nem kerül összeütközésbe belső világuk és a társadalmuk. Pld Freud központi témája a szexuális elfojtás. Freud szerint a civilizált életben a hazásságok elképzelhetetlenek az elfojtások nélkül. Malinowski azt találta a Trobriand szigeteken, hogy ott egyáltalán nincsenek szexuális tilalmak, erkölcsi gátlások. A fiatalok szabadon kísérleteznek, majd felnőttként tartós monogám párkapcsolatban, kölcsönös szeretetben és tiszteletben élnek, alapítanak családot. A teljes szabadság egészen máshová vezet, mint azt Freud elképzelte. Tehát úgy tűnik, hogy képesek lehetünk összhangban élni a világgal és önmagunkkal is egyszerre.

Vajon a mi modern civilizációnkban mikor veszítettük el a kapcsolatot ezzel?

Egészen korán. Malinowski leírja milyen a megszülető gyermek és az anya kapcsolata a Trobriand szigeteken. Az első három év a pszichoanalitikus kutatások szerint a legmeghatározóbb a személyiség kialakulásában. Az első három év, ahogyan Malinowski leírja, éppen olyan, ahogyan hatvan évvel később Mahler vagy Bowlby kutatási leírják az ideális csecsemőkort. Ehhez képest a mi civilizált normánk ritkán követi az egészséges mintát, általában a szülő túlzóan beavatkozik, vagy túlságos elhanyagol, nincs eléggé jelen, nyomás alatt kell függetlenednie a gyermeknek, vagy túlgondoskodó, túlzottan korlátozó. Mindkét szülői viselkedés abból fakad, hogy nem a gyerekre figyel, hanem tudni akarja mit kell tennie. A modern ember fejnehéz, elméletet akar, tudást akar – bölcsesség helyett. A bölcsesség forrása éppen az, amikor csak jelen van és megfigyel. Ez a másik fajta tudás abból jön létre, ami valójában ott van. Elég lenne odafigyelni, mit szeretne éppen abban a pillanatban a gyerek. És mit érez a szülő. Mint a Torbriand szigeteken.

A civilizált ember ezzel szemben általában már a csecsemőkorban megkapja azt az üzenetet, hogy ami ő, az úgy nem jó. Amit szeretne, az nem lehetséges. Ahogyan ő szeretne éppen lenni, az nem megfelelő. Pl álmos, de még nem kell aludnia, éhes, de még nincs itt az evés idő, vagy már nem éhes, de nem evett eleget. Pedig egy baba pontosan tudja mikor kell aludnia, vagy mikor és mennyit kell ennie, ugyanúgy, ahogyan tudta hogyan kell két sejtből emberré válnia.

Aztán a társadalmi szocializáció intézményei ráépülnek erre, az óvoda, az iskola általában egyáltalán nem érdeklődik a gyerek iránt, nem bízik benne. Előírt menet szerint fegyelmezi rá arra a tanulási, viselkedési pályára, ami az intézmény számára optimális. Hiába tudjuk, hogy hat-hét- nyolc éves korban nem felel meg a gyereknek az, hogy csendben üljön egész nap, mert az agya mozgással termel oxigént, mégis fekete pontot kap az, aki megmozdul, és elvárjuk hogy egész nap figyeljen elméleti órákra. Azt gondoljuk pontosan elő kell írni a gyerekeknek 6-tól 18 éves korig mikor mit kell megtanulni, különben semmi sem lesz belőlük.

Mi lenne, ha hinnénk annak, ami a gyerekben van, és követnénk szükségleteit, nem nyomnánk rá semmit?

A Summerhill iskola több, mint száz éves. Ebben az iskolában elhiszik, hogy a gyerekek tudják mire van szükségük, és nem szükséges semmilyen kényszer a megfelelő tanuláshoz. Az iskola tanulási lehetőségeket teremt, foglalkozásokat, amiből a gyerekek választhatnak. Arra járnak be, ami érdekli őket. És működik. Az angol társadalmi átlagot meghaladó ismeretekkel végeznek.

Rogers is sokat foglalkozott a tanulással, és arra jutott, hogy minden kötelező elem felesleges. A valódi tanulás akkor jön létre, amikor érdeklődéssel és bevonódással vagyunk jelen a tanulási folyamatban. Erre a tudásra mindig emlékezni fogunk. A kényszer hatására bemagolt ismeretek hamar kiesnek. Szerinte az osztályzás, mérés, bűntetés minden formája csak gátolja a tanulást, semmiben sem segíti.

Sok más iskola is van, ahol elhiszik, hogy az a jó, ha gyerek vezeti a tanulási folyamatot, és a természetes kíváncsisága elegendő motiváció az eredményességhez. A tanulás egy másik jó példa arra, hogy a bennünk élő bölcsesség valóban működik.

A modern emberben a szocializáció során kialakul az elszakadás a belső bölcsességétől. Mivel ami benne van, az nem felel meg, ezért a tudatos személyisége igazodik az elvárásokhoz. Megfelelő emberek leszünk, de állandó hiányérzetünk van, mert elnyomjuk magunkban önmagunkat, saját lelkünket. Ezért is helyettesítjük a belső bölcsességet tudással. Elméletekkel akarjuk működtetni az életet. Egy darabig azt gondoljuk a problémáink megoldása is egy helyes ismeret, egy helyes elmélet lehet. A megoldás pedig egyszerűbb és nehezebb is egyszerre. Ami hiányzik, az az, hogy hozzuk be az életünkbe azt, amit magunkból nem engedünk meg. Önmagunkat kellene megtalálnunk!

Mi lenne, ha szabadon engednénk magunkat? Először az árnyékkal találkozunk. Meg kell tanulnunk megérteni az árnyékunkat. Az árnyék a társadalmi defekt állapot lenyomata, az el nem fogadott részünk. Az árnyék egy elnyomott indulat, zavart keltő érzés. Minél nagyobb az elnyomás bennünk, az árnyék annál vadabb lehet. Elképzelhető, hogy nyers formában nem tudjuk megjeleníteni a civilizált életben, és nem lenne hasznos. Minél inkább oda tudunk figyelni és meg tudjuk érteni miért keletkezett és mit szeretne üzenni, annál szelídebb és hasznosabb lesz. A gát mögött összegyűlt víz utat talál, és a víztükör kisimul.

Egy érdekes példát említenék. Óvodákban figyeltem meg, hogy nem merik szabadon engedni a gyerekeket, mindig irányítani akarják őket, a játék időt is. Ha mégis elengedik a gyeplőt, a tipikus óvodában „elszabadul a pokol”. Hangzavar, zabolátlan káosz lesz egy pillanat alatt. Miért? Mert egész nap egy mesterséges elnyomásban vannak a gyerekek, tele elnyomott energiával. Az alternatív óvodákban nincs ilyen probléma, nyugodtan lehet a nap nagy részében szabad játék, elég távolról felügyelni a gyerekeket, és nem történik semmi. Boldogan, nyugodtan játszanak. Miért? Mert energiáik természetesen áramlanak. Amikor pld egy állami óvodából érkeztek gyerekek az alternatív óvodába gyakori jelenség volt, hogy agresszívek voltak a többiekkel. Tele voltak elnyomott frusztrációval, dühvel. A többi gyerek értetlenül nézte, mit csinál az új gyerek. Eltelt egy két hónap, és az új gyerek is nyugodt arccal tologatta a játékokat, eszébe sem jutott verekedni.

Az iskolában a porosz oktatás azt gondolja, hogy ha szabadon engedné a gyerekeket, akkor nem tanulnának. Ez egyébként igaz, ha a gyerekek porosz iskolába jártak, ahol elvesztették természetes érdeklődésüket. A sok nyomás és unalom hatására sok ellenállás alakult ki bennünk a tanulással szemben, és amikor végre nem muszáj, akkor nem tanulnak. Ha várunk, előbb utóbb visszatér a kíváncsiság, és elkezd működni a belső bölcsesség a tanulásban is.

A munka világában ugyanígy jelen van az a nézet, hogy az emberek kontroll nélkül nem dolgoznak, erőltetni és motiválni kell őket, hogy elvégezzék a feladatokat. McGregor által vezetett kutatások mutattak rá, hogy van egy másik vezetői paradigma is, amelyik azt gondolja, hogy az emberek szeretnek értékes munkát végezni, és szívesen dolgoznak, ha megkapják a megfelelő feltételeket. Kutatásuk szerint mindkét paradigma önbeteljesítő. A kontrolláló vezető emberi lustává válnak, és csak azt végzik el, amit muszáj. A szabadságot és bizalmat adó vezető emberei belülről motiváltak és sajátjuknak tekintik a feladatokat.

A teljes szabadság és belső bölcsesség a civilizációban csak azért félelmetes, mert már el vagyunk rontva, ott van a civilizáció terméke bennünk, az az árnyék, ami a szembenállás, a harag, a sérelem, a hiány. De sérelmeink és hiányaink mögött egy egész és bölcs valóság van. Ha távolabb tudunk látni, valódi természetes létezésünk szabadsága pontosan jó helyre vezet, a nekünk megfelelő élethez, én és a világ békéjéhez.

Az árnyék mögött a valódi mély-én, a valódi bölcsesség mindig nyugodt, harmonikus, jó szándékú. A valódi emberi természetünk eredendően szép, jó és igaz. Ezt mondja Jung, Malinowski és Rogers. De ezt mondják a misztikusok is, szerintem Jézus és Buddha is.

A bölcsesség ebben az értelemben nem fix megragadható tudás, hanem a pillanatban keletkező valóság, nem leírható, csak érzékelhető, nem átadható, hanem személyes, nem állandó, csak éppen most érvényes.

„Előfordul, hogy szorongással ébredünk. Nyomasztó energiával. Vajon mi fog történni ma? Mit tartogat nekem a nap? Olyan sok a kérdés. Megoldásra vágyunk. Szilárd talajra lábunk alatt. Ezért sorsunkat végül kezünkbe vesszük. Cselekedni próbálunk. Ám e megoldásaink csak ideiglenesek. Gyors segítségek, amelyek még több szorongást keltenek. Még több szenvedést. Nem létezik megoldás az élet kérdéseire. Könnyebb türelmesnek lenni, azáltal, hogy végre elfogadjuk, hogy nem léteznek megoldások.” (buddhista idézet)

Szerző: Leukó Ferenc

Összes bejegyzés---->